Sokan voltunk, több ezren, de talán lényegesen kevesebben, mint kellett volna. Legalább is arra számítottam, hogy többen leszünk Göncz Árpád Köztársasági Elnökúr temetésén. Az szertartás pont olyan volt, mint Göncz Árpád személye. Nem túl cicomázott, szolid ugyanakkor felemelő. Aki ott volt megértette, hogy miért nem szeretett volna állami temetést, annak a teljes felhajtásával, ami neki, Neki mindenek előtt, megjárt volna! Itt és most is közel volt azokhoz, akikért élt és dolgozott. Nem választotta el testőrök hada a gyászolóktól és a kordonok is csak pont azt a távolságot tartották, ami a szertartás lebonyolításához szükséges volt. A beszédek is az Ő szellemének megfelelőek voltak, visszafogottak, de aki odafigyelt rá, az észrevette a politikát, a kemény felütéseket, esetenként a humort.

Mécs Imre felszólítására, amikor is mindenki megfogta a mellette álló kezét és csend lett, mérhetetlen csend, ebben a felemelő és erőt sugárzó pillanatban éreztem a lényegesen nagyobb tömeg hiányát, mert az az erő, ami abban a kézfogásban hegyeket tudna megmozgatni, hát még, ha ezt több tízezren tették volna meg egyszerre. Mécs Imre később a Kossuth téren elmondott beszédében, túlmutatva a nap eseményén, talán éppen ezt az összefogást hiányolja az ellenzékből egy olyan rendszer ellen, amilyen ellen gyakorlatilag a Magyar Köztársaság 1990-ben megválasztott és ezt a pozíciót 10 éven át a legjobb tudása és lelkiismerete szerint ellátó Elnöke, egész életében küzdött.

Benedek Márton, aki a család nevében búcsúzott „drága” nagyapjától, kiváló nekrológot írt, melybe a családi emlékek és az országért tett erőfeszítések elválaszthatatlan láncolatából álló élet pillanatai mellett az utókor hatalmas felelősségét is hangsúlyozta, persze csak finoman szolidan az esemény jellegének megfelelően, de előkerült a „liberális demokrácia”, mint cél és, hogy

„…..s tegyük fel magunknak a kérdést: megtettünk, megteszünk-e mindent, ami tőlünk telik, hogy híven szolgáljuk szűkebb közösségünket és hazánk egészét?

Göncz Árpád megtette, ami tőle telt.

Most rajtunk a sor.”

(Ha igaz, Benedek Márton az Együtt alapító tagja volt. Azt nem tudom, hogy tagja-e még a pártnak, de biztos oka volt annak, hogy azt a formációt választotta. Megítélésem szerint vétek egy ilyen családi háttérrel rendelkező, jó kiállású, jó beszédkészségű személyt, akire érdemes oda figyelni, kihagyni a honi politikából.)

Érdekes volt nézni, hogy ki hova helyezkedett és ki miért volt ott. Fent a pódiumon talán horthysta miniszterelnök, plagizáló köztársasági elnök, korrupciót védő főügyész a magyar politikából (egy másik temetés jutott eszembe, még 1989-ből, amikor az egyik szónok valami olyat mondott, hogy jelenlegi vezetők úgy dörgölőznek ezekhez a koporsókhoz, mintha a bűneiket nem is követték volna el). És az előbb, ha nem is pontosan idézett akkori szónok is feltűnt. Annyit azért érzett, hogy sok keresnivalója nincs a kiemelt helyen, de nem teheti meg, hogy nem jön el. Szerintem, ismerve a körülményeket, a lehető legjobbat választotta, azzal együtt, hogy ebben a helyzetben jó döntés nem létezik.

És a végén, amikor mindenki el szerette volna helyezni a síron a virágait, a tömegben sokan tűntek fel és vártak a sorukra, akik akár az emelvényen is lehettek volna. Én például Pető Iván mellett álltam, de Horn Gábor, Szentiványi István, Bauer Tamás és több volt SZDSZ alapító, de több ellenzéki párt ismert arcai is állták a sort, csendben, nyugodtan.

Sok mindenért kár, hogy nem több tízezren voltunk, mert az erő némasága sokkal erősebb lett volna.